Néhány hét igazi kínlódással telt. Mit főzzek ma? Kislányommal nyakamba vettük a környéket (őt a hordozóba, kezembe a shopping bag-et), hogy beszerezzek mindent a változatos táplálkozáshoz. Csakhogy a babakocsival nem fértünk be a zöldségeshez, a hordozókendővel pedig csak korlátozott mennyiségű alapanyagot tudtam hazacipelni. Néhány hét ügyetlen próbálkozás és sikertelen logisztikai kört követő mérgelődés után beláttam, képtelenség beszerezni a zellerszárat, puncstortát, marhahúst, liszteket, ásványvizet egy körben.

Jött a költözés, karácsony, majd a hosszú, sötét magányos nappalok az új kertvárosban. Éjszakázás a kislányommal. Nem emlékszem, ekkor mit ettünk. Februárra teljesen kimerültem, beláttuk a férjemmel, hogy segítséget kell kérnünk. Vidékre költöztünk a szüleimhez a kislányommal 3 hétre, a férjem hétvégente ingázott hozzánk. A második héten tértem magamhoz édesanyám házi kosztjától. Ekkor jött az ötlet egy meditációm során (mert végre maradt annyi energiám, hogy esténként meditálni tudjak), hogy kialakítok egy nagyon szigorú heti menetrendet, és hogy többek között az élelmezésünket is elkezdem tervezni: hétvégén nagyobb főzés, aztán kedden is, csütörtökön valami gyorsabb kaja, pénteken halat rendelünk. Felvillanyozódtam az ötlettől. Megújult erővel vetettem bele magam a megvalósításba, miután visszatértünk Budapestre. Elégedetten nyugtáztam az első kedden, hogy mindez működik. Csakhogy az utolsó morzsák elfogyasztása után hétvégére nem volt még sem hozzávaló, se recept… Nehezebb volt, mint gondoltam. Ráadásul tele voltunk babaprogrammal, amiket nem akartam feladni a hasunk miatt. Pont az lett volna a cél, hogy a napi szinten felmerülő, rengeteg energiát elemésztő Mit főzzek ma döntéseknek elejét vegyük. A lényeges dolgokra szeretünk koncentrálni a férjemmel: az együtt töltött időre, közös programokra. Ő utál hétvégén bevásárolni, ezt pedig szerettem volna tiszteletben tartani: vagyis ezt én intézem hét közben. Szóval legyen kaja otthon, ha lehet, süti is. Finom, egészséges, de ne ennek előállításával teljen minden időnk. A férjem szerint ezt hívják házvezető nőnek, hát igen, ez egy Emerenc lássuk be, Szabó Magda után szabadon… csakhogy ezünk nincs.

 Nagyanyó kertje 20 évvel később

Mondták már, hogy evés tekintetében el vagyok kényeztetve. Valóban gyerekkoromban szinte minden megtermett a kertünkben, bio ételeken nőttem fel, amit akkor nem is hívtunk bionak. Édesapám az erdőn szedte a gombát, gesztenyét, és lőtte a vadat. Gyerekkorom ízei egyszerűek, de tiszták, érettek, az eper mézédes a nagyi kertjéből, a rebarbarakompót illatozik, a családi gyümölcsszedő események friss, porcukrozott pirosribizli evéssel teltek, késő nyári estéken édesanyám paradicsomot főzött be, vagy cseresznyelekvárt dunsztolt. Apámmal muflont nyúztunk a vadászház hűtőházában, vagy szalonkát kopasztottunk. Vargánya száradt az udvaron a tepsikben, nagyanyámmal diót törtünk az árnyas kert rozsdásodó hintaágyán. Így aztán mikor Pestre kerültem, minden íztelennek és nyersnek hatott, helyettesíthetetlen lett az otthon íze, hosszú időre az evés szükségszerű szokássá redukálódott, amin gyorsan túl kell esni.

Nagyanyám kertje mégis azt üzeni nekem ma, hogy érdemes áldozatot hozni a közös családi, baráti étkezésekért. Az akkor gyerekként duzzogva teljesített gyümölcsszüret egyben gyökereket is adó vidám családi emlék, nagyanyám ötfogásos családi ebédeken felszolgált, rumtól illatozó gesztenyés diplomatapudingja pedig anyaként visszatekintve erőforrás, amikor nagy önsajnálkozva épp azt hiszem, hogy nincs energiám vagy kedvem férjem kedvencének elkészítéséhez.